2016. december 26., hétfő

Karácsonyi képkavalkád












































Forrás: tumblr

Ha elhal a tapsvihar - Prológus

Hű...ha.
Amint az tisztán látható a magamnak tett ígéretem, miszerint aktívan dolgozom a Homokviharon nem igazán jött össze. 
Nem fogom a sulira, mert valahogyan sikerül beosztanom az időmet, inkább kedvtelenségről volt szó. Ihlethiányról már kevésbé, mert legtöbbször a történetemen kattogtam és szerencsére helyre is került minden, már csak le kellett körmölnöm.
Vagyis... még mindig körmölöm. 
Nem ígérgetem többé senkinek sem azt, hogy totális aktivitással fogjuk vezetni a blogot, mert valahogy mindig összejön az, hogy ez nem valósul meg. Inkább csak azt szeretném mondani, hogy ez a blog tényleg fontos számunkra. Amikor évekkel ezelőtt felvetettem az ötletét a lányoknak, tényleg komolyan gondoltam és azóta is komolyan gondolom. Szeretem ezt a blogot, annyira jó érzéssel tölt el fellépni ide és csinálgatni, alkotni. Éééés, végre van is mit felmutatnom. Bizony. 
Annyi mindent akarok ide leírni, hogy az egyszerűen hihetetlen! Hosszú ideje várok arra, hogy a történetem megkapjon egy olyan formát, ami publikálható és tényleg tökéletesnek érzem a saját képességeimhez mérve. A történetet a 2014-ben megrendezett Labdarúgó Világbajnokság ihlette. Két kezemen nem tudom megszámolni mennyi privát blogot nyitottam a történetnek, mennyi kinézetet készítettem, és hányszor írtam újra a prológusom. De végül egyszer sem osztottam meg egyiket sem. Eltelt két és fél év, de végre itt ülök és arra készülök, hogy megosszam veletek Réka történetét. Végre. El sem tudom hinni.
Azt pedig előre leszeretném szögezni, hogy egyáltalán nem az EB miatt kezdtem neki ennek a történetnek. Mint ahogy a fentebb említett évszámból láthatjátok sokkal előbb született meg ez az egész a fejemben. A Európa Bajnokság csak hatással volt rám, és segített abban, hogy minden szál helyre kerüljön a történetben. Igazából totálisan átvariálta az egészet. :D De semmi köze nincs ehhez a hirtelen jött "focilázhoz", szimplán eddigre sikerült megalkotnom egy logikus cselekményszálat. 
Csak nem sikerült rövidre fognom, van ami soha sem változik. 
Ezzel a prológussal szeretnék békés boldog karácsonyi ünnepeket kívánni minden idetévedőnek és a mi Drága Olvasóinknak, akik még mindig itt vannak velünk, annak ellenére, hogy az inaktív blogger kategóriát mester fokozatra emeltük. A mai napon várható még egy bejegyzés képekkel, amivel ihletet szeretnénk nektek adni az íráshoz. 
Na és akkor most már tényleg nem húzom tovább az időt, olvassátok szeretettel!
Ölel, Nóri
__________________________________________________________


Prológus


"Csak voltál számomra, de maradtál uszály 
Emlékeknek kék tengerén. A száj, 
A szem, a tekintet, az azért megmaradt. 
Te csak voltál, de itt van belőled még egy darab. 
Bennem." - Juhász Bence


Tizennégy éve történt. Tizennégy éve már annak, hogy elveszítettem az édesanyám. A halálát követő minden egyes keserves pillanatra emlékszem. Beleégtek a fejembe, minden nap kísértenek az álmaiban. Akárhogy próbálkozom nem megy elhagyni őket. Vannak dolgok, amelyeknek ott a helyük az ember életében, azonban ez nem ilyen dolog. Néha csak ülök az ágyam tövében és sírok, pedig ezzel nem oldok meg semmit, semmit az égvilágon. Viszont vannak szép emlékek is, melyek haloványan élnek velem együtt. Maga hisz abban, hogy egy találkozás képes egy egész életen át a végzet tengere felett tartani az ember lelkét?

2002 júliusa

- Héj! Nem akarunk bántani téged! Gyere ide szépen!
Éles kavicsok hasították fel meztelen talpam, miközben egy sóderrel fedett szakaszon rohantam végig veszetten. A házak falairól lepattogzott a mész, amely talán nem is annyira látszott volna, ha a szerteszét terülő lombok árnyéka nem vetült volna rá. Mielőtt még nem nőttek ide, a napsugarainak vérnarancs színe mázolta be. Egészen addig pirosas-narancsos színekben pompázott, még aludni nem vonult a tüzes gömb. Már éppen nem létező holmiját pakolgatta az égi dobozokba, amikor menekülni kezdtem. Többször is kérlelő pillantást vettettem rá, hogyha lehetne ne hagyjon egyedül, és jöjjön velem még egy darabon. Tudtam, hogy annyiszor kértem már ezt tőle, hogy tíz ujjamon nem tudnám megszámolni, mégis újra felpillantottam, de ő elfordította tekintetét. Teljesen megértettem a helyzetét. Hiszen ki akarna napokon keresztül velem futni csak azért, mert makacs módon bujkálok az elől, ami talán jobb jövőt adhat nekem? Éreztem, hogy a sarkamban voltak. Tudtam, hogy csak jót akartak nekem, de eszem ágában sem volt velük menni. Örökre nem maradhatok az árvaházban, nekem pedig nem lesz más anyukám az igazin kívül.

Vérbeli kisgyermek felfogás.

Menekülési lehetőség hiányában felkapaszkodtam az egyik romos házacska tetejére, melyen az öreg fűzfa hosszú ágai pihentek meg. Ki voltam fulladva, ezért lomhán kúsztam végig a töredezett cserepeken. A szoknyámról lógó cérnák folyamatosan beakadtak, majd végül aprókat pattantva leszakadtak a ruhámról. Rongyos volt már, megjárt patakot, sarat, füves pusztát és betonlegelőket velem együtt. Olyanokat, ahol az a ház is állt. Üres, kopott placc az egész, ahol néha felbukkan egy biciklis vagy kóborkutya. Odébb löktem az ágakat, hogy közéjük mászhassak, közben könyörögtem a Jó Istennek, hogy ne legyen túl késő. Amint a töredezett murva ropogni kezdett az acélbetétes bakancsuk alatt, minden porcikám megbénult a félelem hatására. Berontottak a házba, egymásnak ordibálva dúltak fel mindent. Dühük teljesen elvakította őket: már jóval előttük jártam, vagyis fölöttük. A viskó minden egyes rezzenésénél újabb jelenet játszódott le a fejemben, ahogy elkapnak. Mindig másképp, máshogy. Egyszer csak abba maradt minden. A legfélelmetesebb az volt, amikor láttam elhaladni őket a ház mellett. Ahogy a férfi elment, kalapja egy vonalban volt a ház tetejével. Csak kicsit kellett volna jobban kinyitniuk a szemüket, de persze az ostoba felnőttek csak rohantak tovább megállás nélkül.
Tíz perc.
Tizenöt.
Húsz.
Harminc.
Az idő telt, ahogy kell neki. Nagyot nyeltem és bátorságot vettem magamon, de még mielőtt bármit tettem volna füleltem egy kicsit huzamosabb ideig. Erősödő hangokra emeltem fel a fejem, amelyek minden levegővételemnél egyre közelebb kerültek hozzám. Aggodalmat keltett bennem a helyzet, csak remélni mertem, hogy nem jutott eszükbe, hogy a ház tetejét nem nézték meg. Hallottam, hogy valami pattog, hol tompábban, hol erőteljesebben. Nagyon kíváncsi lettem, vajon így próbálnak engem kicsalogatni? Egy erősebb csattanás hatására eluralkodott rajtam a gyermekded érdeklődésem a szituáció iránt, majd egy erőteljes mozdulattal ellöktem az arcom előtt időző, buja ágakat. Hirtelen egy labda repült fel a háztetőre, egyenesen az értetlenkedő képembe. Könnyeim kibuggyantak, arcomhoz kapva tapogattam az orrom.
Nem vérzik – nyugtáztam magamban, és nedves tekintetem a bőrre vándorolt. Remegő kézzel magamhoz húztam, majd forgatni kezdtem, hátha van rajta egy név, így beazonosíthatnám a tulajdonosát.
- Ezt nem hiszem el! Gabányi, felmész érte, vagy én menjek?!
- Nyugodj meg, majd én megyek!
Váratlanul megremegett az alattam lévő - eddig stabilan álló – búvóhely, és egy fiatal fiú jelent meg előttem. Kék szemei szinte világítottak erősen leégett bőre mellett. A kulcscsontja mentén kissé világosabb volt, gondolom eleinte egy trikóban szaladgálhatott, de rájött, hogy megsül, ha azonnal nem dobja le magáról. A verejtékcseppek játékosan cikáztak le a homlokáról, kézfejét végig húzta a szeménél, hogy tisztán láthasson engem.
- Ó! - szája sarka mosolyra húzódott és barátságosan üdvözölt engem. – Szia! Hogy hívnak? - Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor életemben először megláttam Gabányi Ádámot. Minden félelmem elszállt, az egész lénye megnyugtatóan hatott rám. Gyermekként kevés ilyen emberrel találkoztam, de ő is köztük volt, mint édesanyám.
– Anyukám mindig azt mondogatta nekem, hogy ne álljak szóba idegenekkel! – jelentettem ki határozottan. Halkan felkacagott, ami nem tetszett.
- Anyukád nagyon bölcs ember és te okos vagy, hogy megfogadod a tanácsait – tekintete a nyakamban lógó medálra csúszott. – Szóval, Réka – mosolyodott el lágyan. - Szép neved van!
- Tudom! - Szeleburdi lány voltam, aki az idegen gyerekek előtt kivétel nélkül mindig igyekezett felvágni. Emiatt voltam olyan népszerű alsó tagozatban, de az Ádámmal való találkozás után a jellemem ezen része teljesen eltűnt. Amíg játszottam a nagy lányt Ádám odaguggolt elém, és megpaskolta a fejem, ami miatt elvörösödtem. - Mit csinálsz?! - háborogtam, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el.
- Nyugodj meg - szája fél mosolyra húzódott, hangja pedig nyugodt volt. Láttam rajta, hogy nagyon néz rajtam valamit. Már épp szólásra nyitottam volna ismételten a szám, mikor arra lettem figyelmes, hogy lehunyt szemmel, szélesen elvigyorodik. - Szóval nálad van a labdám! -  bökte meg a szoknyám szórakozottan.
- E-ez a te labdád? – kérdeztem zavartan, és felé nyújtottam a kezemben lévő tárgyat. Kissé elszégyelltem magam, hogy magamhoz vettem. Biztosan régóta keresi a labdáját, az anyukája is már biztosan várja haza, én pedig olyan buta vagyok, hogy csak úgy elveszem. Kiosztó gondolatmenetem simogatása zavarta meg.
- Igen az enyém, azonban a tulajdonosa mostantól te leszel!
- De…
- Gabányi! Mi lesz már? Jössz végre?! – üvöltözött lentről a fiú, miközben vadul rázta a kis viskót.
- Igen, megyek! Szia Réka! – suttogta és leugrott a kunyhó tetejéről. – Miért vagy ilyen ideges? A végén még szívbajt kapsz! – bökte meg a cseppet sem vicces hangulatában lévő barátját.
- Ha-ha… Ma nagyon elemében van valaki! Na, hol van a labda? – Ádám még utoljára rám pillantott.
- Nem találtam meg, biztos átesett az erdőbe.
- Rendben, a tiéd volt nem az enyém, szóval nem aggódok.
- Vigyázz, a végén még kedves leszel!

Kuncogva hallgattam végig az eszmecseréjüket, majd mikor már olyan távol jártak, hogy csak két pacát láttam kirajzolódni a sötétben, leugrottam a viskóról, és az elmacskásodott lábaimat próbáltam mozgásra bírni. Magamhoz szorítottam a labdát és a Szabadság út felé kezdtem kocogni. Útközben elkapott egy hiányérzet, ami arra késztetett, hogy megforduljak, azonban a lámpák fényén, a viskón, a fűzfán és a távoli sötétségen kívül semmi mást nem láttam. 

2016. június 15., szerda

Kalóz élet, nekem. Prológus

Prológus.
„Tajtékzó habok ellen indulunk most harcba, zeng a dal, előre hát, dagadjanak a lobogó vitorlák.”
Magyar Tímea: Kalózdal (részlet)
- Elárultál minket.
- Én nem árultam el senkit. Csak azt tettem, amit helyesnek láttam – mondta Elenaor kimért hangon.
- Amit helyesnek láttál?! Szerinted az helyes, hogy több száz embert a halálba küldesz?
- Nem tudsz meghatni, döntöttem és kész.
- Szóval ez az egész ennyit ér neked? Beleköltözteted az emberek szívébe a reményt, hogyha Charleston-ból elüldözték őket, itt legalább van esélyük élni, ezek után tört döfsz a hátukba?  - Kiabált Vane.
- Pont, hogy ez az ami segít nekik. Woodes azt mondta, hogy miután felszámolták a szigetet, kegyelmet ajánlanak a kalózoknak. Csak az hal meg aki ennek ellenszegül.

- Kegyelmet? Pont egy nyavajás papír fogja megmenteni az életüket? Ugyan már. Az angolokat nem érdeklik az ilyen dolgok. Akár elfogadják a kegyelmet akár nem, mindenkit felakasztanak. De hidd el, teszek róla, hogy az egyetlen ember aki lógni fog, az te leszel Elenaor.

2016. március 15., kedd

Talpra magyar...!

Talpra magyar…!

Ehhez a naphoz pontosan 168 éve, hogy a márciusi ifjak és a többi bátor ember életét feláldozva küzdött hazánkért.

Minden magyar embernek ismerősen hangzik a Pilvax kávéház neve, Petőfi Sándor híres verse és a Bem tér. Minden igaz magyar ember szeme előtt ott lobog a lyukas zászló ezen a napon és büszkén viselik a kokárdát szívük felett.

Ezen a napon mindenki felölti a lelkére a pirosat, fehéret és zöldet, azt a három színt amelyért íly hősiesen küzdöttek 1848. március 15.-én.

“1848. március 15-én robbant ki Pesten a radikális ifjúság által vezetett forradalom, nyitányát adva Magyarország másfél éves szabadságküzdelmének.

A Párizsból induló forradalmi hullám két nap alatt jutott el Bécsből a magyarság szellemi életének központjába, a pesti megmozdulás fő szervezői fiatal értelmiségiek (pl. Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór) voltak. Petőfi naplója szerint a Pilvax kávéházban született meg a forradalom „akcióterve”: a szervezők először a tanuló ifjúságot szólították magukhoz az Egyetem téren, aztán lefoglalták Landerer Lajos nyomdáját. Innen került ki a követeléseiket összegző Tizenkét pont és Petőfi forradalmi hangvételű verse, a Nemzeti dal, mely írások máig szimbolizálják március 15-ét.” (forrás: http://www.rubicon.hu/magyar./oldalak/1848_marcius_15_kitor_a_pesti_forradalom/)

A 12 pont volt az amely megfogalmazta követeléseiket:

1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.
2. Felelős minisztérium Buda-Pesten.
3. Évenkénti országgyűlést Pesten.
4. Törvény előtti egyenlőséget, polgári és vallási tekintetben.
5. Nemzeti őrsereg.
6. Közös teherviselés, képviselet egyenlőség alapján.
7. Úrbéri viszonyok megszüntetése.
8. Esküdtszék..
9. Nemzeti Bank.
10. A katonaság esküdjön meg az alkotmányra, a magyar katonákat ne vigyék
külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.
11. A politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
12. Unió, vagyis Erdélynek Magyarországgali egyesítése.

Így hát buzdítunk minden magyar embert arra, hogy ezen a napon méltóképpen ünnepelje őseink hősi tetteit

2016. január 2., szombat

Happy New Year!

Az egész csapat nevében Boldog új évet kívánunk minden kedves olvasónak!