2017. március 27., hétfő

A leglátványosabb videóklippek - Első rész


Megint eltelt rengeteg idő az utolsó jelentkezésünk óta (igen, egyébként Boldog Újévet mindenkinek, kicsit elcsúszott az Újév köszöntő poszt, hopika).
Már komolyan nem szeretnék rendeszerességet ígérni, mert tényleg soha sem tudom betartani, szerintem én vagyok a bloggertársadalom legszérszórtabb bloggerinája, de mindent megteszek, esküszöm.
Bár, még nem teljesen sikerült kifejtenem a Homokvihar lényegét, de erre a külön posztot fogok szánni, amit viszont KOMOLYAN MEGÍROK EZEN A HÉTEN. De, ha egyetlen egy mondatba kellene foglalnom: A Homokvihar egy olyan weboldal, ahol olyan dolgokat próbálunk veletek megosztani, amik minket megihlettek, valamint az ihlet gyümölcsét mutatjuk meg nektek, ezek pedig hosszabb, rövidebb írások.
Külsősként szerintem már Oscart szeretnétek adni a nem törődömségünk miatt, viszont ami azt illeti igenis munkálkodtunk, tervezgettünk a csajokkal és ötleteket is sikerült gyűjtenünk. Egy új minisorozatot szeretnénk indítani, ez pedig a Leglátványosabb videoklippek cím alatt fog futni. Itt most nem magán a zenén van a hangsúly, hanem a hozzá elkészített klippen. Nagyon sok bloggerina tanácsolja, hogy nézegessünk képeket, hogyha az Ihlet névű drága lakótársunk becsapja az ajtót, és duzzogva elvonul a fenébe. Szerintem egy videóklipp sokkal több ihletet adhat, mint egy kép, mert folyamatosan mozgásban van (ezzel nem mondtál újat Nóri, menj már innen) Ez így hülyén hangozhat, de valójában arra próbálok kilyukadni, hogy néha nem tudunk megfogalmazni bizonyos szituációkat, amik a fejükben vannak, és szerintem ha látjuk őket mozgásban, akkor sokkal könnyebben megfogalmazzuk őket, ráadásul még ott van alatta a zene is, ami drámai hatást ad neki, egyszerűbben beleéljük magunkat, mert ahogy én szoktam mondani: "Így sokkal epic-ebb", lehengerlőbb.
Nem ez lesz az egyetlen minisorozat, amit indítunk, legalább még kettőre számíthattok ezenkívül a közel jövőben, addig is egyelőre a rendszerességre próbálunk törekedni, ti pedig élvezzétek az első rész válogatását!
Ölel, A Homokvihar csapata


Kriszti
Azért ezeket a videklippeket választottam, mert a képi világuk nagyon megtetszett, egyrészt, mert vagy erős színekkel dolgoztak (Light it up) vagy csak az egyszerűségre hagyatkozva csak a fekete és fehér színeket használták (Painkiller) A Move your body c. szám videoklippje már csak a rohamosztagosok és a többi Star Wars karakter miatt is elnyerte a tetszésemet, másrészt a koreográfia is nagyon megtetszett és azért is szeretem, mert egyszerű és bohém.

 Sia - move your body


Judas Priest – Painkiller
video


 Major Lazer - Light it up





Szofi
Azért ezeket a videóklippeket választottam, mert ezek fogtak meg a legjobban. Ezek kiváltottak belőlem egy izgalmas érzést, ami megmozgatott bennem valamit. Ennek hatására újra és újra képes vagyok végig nézni őket mert nagyon felemelőek.

Charlie Puth - One call away


Ed Sheeran - Thinking out loud


Avicii - Waiting for love




Nóri
A három előadó közül egyedül David Guetta áll közel a szívemhez, a további kettőt, tényleg azért választottam, mert szerintem baromi jól néznek ki ezek a videóklippek. Mindháromban más érzés tűnik fel, viszont ugyanolyan erőteljeséggel, és fantasztikus látványvilággal. Úgy gondolom, hogy a mostanában kiadott klippek közül toronymagasan a Tears és a Pillowtalk a leglehengerlőbb, a She Wolf, pedig örök klasszikus marad. A Pillowtalk a jelenlegi kedvencem a 2017-es felhozatalból.

Clean Bandit - Tears ft. Louisa Johnson 


David Guetta - She Wolf (Falling To Pieces) ft. Sia


ZAYN - Pillowtalk
video

2016. december 26., hétfő

Karácsonyi képkavalkád












































Forrás: tumblr

Ha elhal a tapsvihar - Prológus

Hű...ha.
Amint az tisztán látható a magamnak tett ígéretem, miszerint aktívan dolgozom a Homokviharon nem igazán jött össze. 
Nem fogom a sulira, mert valahogyan sikerül beosztanom az időmet, inkább kedvtelenségről volt szó. Ihlethiányról már kevésbé, mert legtöbbször a történetemen kattogtam és szerencsére helyre is került minden, már csak le kellett körmölnöm.
Vagyis... még mindig körmölöm. 
Nem ígérgetem többé senkinek sem azt, hogy totális aktivitással fogjuk vezetni a blogot, mert valahogy mindig összejön az, hogy ez nem valósul meg. Inkább csak azt szeretném mondani, hogy ez a blog tényleg fontos számunkra. Amikor évekkel ezelőtt felvetettem az ötletét a lányoknak, tényleg komolyan gondoltam és azóta is komolyan gondolom. Szeretem ezt a blogot, annyira jó érzéssel tölt el fellépni ide és csinálgatni, alkotni. Éééés, végre van is mit felmutatnom. Bizony. 
Annyi mindent akarok ide leírni, hogy az egyszerűen hihetetlen! Hosszú ideje várok arra, hogy a történetem megkapjon egy olyan formát, ami publikálható és tényleg tökéletesnek érzem a saját képességeimhez mérve. A történetet a 2014-ben megrendezett Labdarúgó Világbajnokság ihlette. Két kezemen nem tudom megszámolni mennyi privát blogot nyitottam a történetnek, mennyi kinézetet készítettem, és hányszor írtam újra a prológusom. De végül egyszer sem osztottam meg egyiket sem. Eltelt két és fél év, de végre itt ülök és arra készülök, hogy megosszam veletek Réka történetét. Végre. El sem tudom hinni.
Azt pedig előre leszeretném szögezni, hogy egyáltalán nem az EB miatt kezdtem neki ennek a történetnek. Mint ahogy a fentebb említett évszámból láthatjátok sokkal előbb született meg ez az egész a fejemben. A Európa Bajnokság csak hatással volt rám, és segített abban, hogy minden szál helyre kerüljön a történetben. Igazából totálisan átvariálta az egészet. :D De semmi köze nincs ehhez a hirtelen jött "focilázhoz", szimplán eddigre sikerült megalkotnom egy logikus cselekményszálat. 
Csak nem sikerült rövidre fognom, van ami soha sem változik. 
Ezzel a prológussal szeretnék békés boldog karácsonyi ünnepeket kívánni minden idetévedőnek és a mi Drága Olvasóinknak, akik még mindig itt vannak velünk, annak ellenére, hogy az inaktív blogger kategóriát mester fokozatra emeltük. A mai napon várható még egy bejegyzés képekkel, amivel ihletet szeretnénk nektek adni az íráshoz. 
Na és akkor most már tényleg nem húzom tovább az időt, olvassátok szeretettel!
Ölel, Nóri
__________________________________________________________


Prológus


"Csak voltál számomra, de maradtál uszály 
Emlékeknek kék tengerén. A száj, 
A szem, a tekintet, az azért megmaradt. 
Te csak voltál, de itt van belőled még egy darab. 
Bennem." - Juhász Bence


Tizennégy éve történt. Tizennégy éve már annak, hogy elveszítettem az édesanyám. A halálát követő minden egyes keserves pillanatra emlékszem. Beleégtek a fejembe, minden nap kísértenek az álmaiban. Akárhogy próbálkozom nem megy elhagyni őket. Vannak dolgok, amelyeknek ott a helyük az ember életében, azonban ez nem ilyen dolog. Néha csak ülök az ágyam tövében és sírok, pedig ezzel nem oldok meg semmit, semmit az égvilágon. Viszont vannak szép emlékek is, melyek haloványan élnek velem együtt. Maga hisz abban, hogy egy találkozás képes egy egész életen át a végzet tengere felett tartani az ember lelkét?

2002 júliusa

- Héj! Nem akarunk bántani téged! Gyere ide szépen!
Éles kavicsok hasították fel meztelen talpam, miközben egy sóderrel fedett szakaszon rohantam végig veszetten. A házak falairól lepattogzott a mész, amely talán nem is annyira látszott volna, ha a szerteszét terülő lombok árnyéka nem vetült volna rá. Mielőtt még nem nőttek ide, a napsugarainak vérnarancs színe mázolta be. Egészen addig pirosas-narancsos színekben pompázott, még aludni nem vonult a tüzes gömb. Már éppen nem létező holmiját pakolgatta az égi dobozokba, amikor menekülni kezdtem. Többször is kérlelő pillantást vettettem rá, hogyha lehetne ne hagyjon egyedül, és jöjjön velem még egy darabon. Tudtam, hogy annyiszor kértem már ezt tőle, hogy tíz ujjamon nem tudnám megszámolni, mégis újra felpillantottam, de ő elfordította tekintetét. Teljesen megértettem a helyzetét. Hiszen ki akarna napokon keresztül velem futni csak azért, mert makacs módon bujkálok az elől, ami talán jobb jövőt adhat nekem? Éreztem, hogy a sarkamban voltak. Tudtam, hogy csak jót akartak nekem, de eszem ágában sem volt velük menni. Örökre nem maradhatok az árvaházban, nekem pedig nem lesz más anyukám az igazin kívül.

Vérbeli kisgyermek felfogás.

Menekülési lehetőség hiányában felkapaszkodtam az egyik romos házacska tetejére, melyen az öreg fűzfa hosszú ágai pihentek meg. Ki voltam fulladva, ezért lomhán kúsztam végig a töredezett cserepeken. A szoknyámról lógó cérnák folyamatosan beakadtak, majd végül aprókat pattantva leszakadtak a ruhámról. Rongyos volt már, megjárt patakot, sarat, füves pusztát és betonlegelőket velem együtt. Olyanokat, ahol az a ház is állt. Üres, kopott placc az egész, ahol néha felbukkan egy biciklis vagy kóborkutya. Odébb löktem az ágakat, hogy közéjük mászhassak, közben könyörögtem a Jó Istennek, hogy ne legyen túl késő. Amint a töredezett murva ropogni kezdett az acélbetétes bakancsuk alatt, minden porcikám megbénult a félelem hatására. Berontottak a házba, egymásnak ordibálva dúltak fel mindent. Dühük teljesen elvakította őket: már jóval előttük jártam, vagyis fölöttük. A viskó minden egyes rezzenésénél újabb jelenet játszódott le a fejemben, ahogy elkapnak. Mindig másképp, máshogy. Egyszer csak abba maradt minden. A legfélelmetesebb az volt, amikor láttam elhaladni őket a ház mellett. Ahogy a férfi elment, kalapja egy vonalban volt a ház tetejével. Csak kicsit kellett volna jobban kinyitniuk a szemüket, de persze az ostoba felnőttek csak rohantak tovább megállás nélkül.
Tíz perc.
Tizenöt.
Húsz.
Harminc.
Az idő telt, ahogy kell neki. Nagyot nyeltem és bátorságot vettem magamon, de még mielőtt bármit tettem volna füleltem egy kicsit huzamosabb ideig. Erősödő hangokra emeltem fel a fejem, amelyek minden levegővételemnél egyre közelebb kerültek hozzám. Aggodalmat keltett bennem a helyzet, csak remélni mertem, hogy nem jutott eszükbe, hogy a ház tetejét nem nézték meg. Hallottam, hogy valami pattog, hol tompábban, hol erőteljesebben. Nagyon kíváncsi lettem, vajon így próbálnak engem kicsalogatni? Egy erősebb csattanás hatására eluralkodott rajtam a gyermekded érdeklődésem a szituáció iránt, majd egy erőteljes mozdulattal ellöktem az arcom előtt időző, buja ágakat. Hirtelen egy labda repült fel a háztetőre, egyenesen az értetlenkedő képembe. Könnyeim kibuggyantak, arcomhoz kapva tapogattam az orrom.
Nem vérzik – nyugtáztam magamban, és nedves tekintetem a bőrre vándorolt. Remegő kézzel magamhoz húztam, majd forgatni kezdtem, hátha van rajta egy név, így beazonosíthatnám a tulajdonosát.
- Ezt nem hiszem el! Gabányi, felmész érte, vagy én menjek?!
- Nyugodj meg, majd én megyek!
Váratlanul megremegett az alattam lévő - eddig stabilan álló – búvóhely, és egy fiatal fiú jelent meg előttem. Kék szemei szinte világítottak erősen leégett bőre mellett. A kulcscsontja mentén kissé világosabb volt, gondolom eleinte egy trikóban szaladgálhatott, de rájött, hogy megsül, ha azonnal nem dobja le magáról. A verejtékcseppek játékosan cikáztak le a homlokáról, kézfejét végig húzta a szeménél, hogy tisztán láthasson engem.
- Ó! - szája sarka mosolyra húzódott és barátságosan üdvözölt engem. – Szia! Hogy hívnak? - Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor életemben először megláttam Gabányi Ádámot. Minden félelmem elszállt, az egész lénye megnyugtatóan hatott rám. Gyermekként kevés ilyen emberrel találkoztam, de ő is köztük volt, mint édesanyám.
– Anyukám mindig azt mondogatta nekem, hogy ne álljak szóba idegenekkel! – jelentettem ki határozottan. Halkan felkacagott, ami nem tetszett.
- Anyukád nagyon bölcs ember és te okos vagy, hogy megfogadod a tanácsait – tekintete a nyakamban lógó medálra csúszott. – Szóval, Réka – mosolyodott el lágyan. - Szép neved van!
- Tudom! - Szeleburdi lány voltam, aki az idegen gyerekek előtt kivétel nélkül mindig igyekezett felvágni. Emiatt voltam olyan népszerű alsó tagozatban, de az Ádámmal való találkozás után a jellemem ezen része teljesen eltűnt. Amíg játszottam a nagy lányt Ádám odaguggolt elém, és megpaskolta a fejem, ami miatt elvörösödtem. - Mit csinálsz?! - háborogtam, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el.
- Nyugodj meg - szája fél mosolyra húzódott, hangja pedig nyugodt volt. Láttam rajta, hogy nagyon néz rajtam valamit. Már épp szólásra nyitottam volna ismételten a szám, mikor arra lettem figyelmes, hogy lehunyt szemmel, szélesen elvigyorodik. - Szóval nálad van a labdám! -  bökte meg a szoknyám szórakozottan.
- E-ez a te labdád? – kérdeztem zavartan, és felé nyújtottam a kezemben lévő tárgyat. Kissé elszégyelltem magam, hogy magamhoz vettem. Biztosan régóta keresi a labdáját, az anyukája is már biztosan várja haza, én pedig olyan buta vagyok, hogy csak úgy elveszem. Kiosztó gondolatmenetem simogatása zavarta meg.
- Igen az enyém, azonban a tulajdonosa mostantól te leszel!
- De…
- Gabányi! Mi lesz már? Jössz végre?! – üvöltözött lentről a fiú, miközben vadul rázta a kis viskót.
- Igen, megyek! Szia Réka! – suttogta és leugrott a kunyhó tetejéről. – Miért vagy ilyen ideges? A végén még szívbajt kapsz! – bökte meg a cseppet sem vicces hangulatában lévő barátját.
- Ha-ha… Ma nagyon elemében van valaki! Na, hol van a labda? – Ádám még utoljára rám pillantott.
- Nem találtam meg, biztos átesett az erdőbe.
- Rendben, a tiéd volt nem az enyém, szóval nem aggódok.
- Vigyázz, a végén még kedves leszel!

Kuncogva hallgattam végig az eszmecseréjüket, majd mikor már olyan távol jártak, hogy csak két pacát láttam kirajzolódni a sötétben, leugrottam a viskóról, és az elmacskásodott lábaimat próbáltam mozgásra bírni. Magamhoz szorítottam a labdát és a Szabadság út felé kezdtem kocogni. Útközben elkapott egy hiányérzet, ami arra késztetett, hogy megforduljak, azonban a lámpák fényén, a viskón, a fűzfán és a távoli sötétségen kívül semmi mást nem láttam. 

2016. június 28., kedd

"A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez.."

"A fociban néha fel kell tartanod a kezedet, 
és be kell vallanod, hogy igen, ők jobbak voltak nálunk!" - Sir Alex Ferguson

Hallgatok, ha a saját véleményem kinyilvánításáról van szó. Mindig is hallgattam, azonban most nem vagyok képes szótlan maradni.
Nem megy.
Egyszerűen nem.
Azt nem mondanám, hogy soha, hiszen a Világbajnokságot is teli torokból átüvöltöttem, és szurkoltam a csapatoknak, de nem érdekelt a futball. Nem érdekelt, nem az én világom volt. Lezártam ennyivel a dolgot. Hallgattam beszámolókat Real Madrid, Bayern München és hasonló nagy nevek meccseiről. Nem tudtam mi az a les, nem tudtam, mi alapján kap valaki sárga lapot, szabadrúgást, szögletet. Csak hallgattam, és jót mosolyogtam az egészen. Nem követtem a selejtezőket, sőt, ha a barátaim és a sajtó nem kapta volna ennyire fel az Európa Bajnokságot, nem is tudtam volna róla.
A magyarok tovább jutottak.
A június –talán- második, harmadik hetében zajló vizsga hét előtt tudtam meg a nagy hírt, hogy a magyar válogatott küzdhet más országok ellen. A válogatott, akiről annyit tudtam, hogy Dzsudzsák Balázs és Böde Dániel játszik benne, ez volt az én fél kisujjnyi tudásom Magyarország egyik büszkeségeiről.

"Ha minden mérkőzésnek előítéletek nélkül megyünk neki, akkor bravúrokra lehetünk képesek. Minden összecsapás új lehetőség mindenkinek, hogy megmutassa valójában mire képes." - Király Gábor
Bár kissé megijedtem én is a negatív visszhangoktól, talán büszkeségből sem féltettem annyira az osztrákok ellen a játékosainkat.
Amikor beültem a tévé elé, azért bennem volt egy fajta félsz, hogy esetleg kikapunk. Azután jött Szalai, és végül „besétált” a kapuba Stieber. Mentek a nagy poénok a barátnőmmel, hogy „Ostor ez a láb!” meg persze, a „Na mi van Ausztria?!”. Hatalmas szemekkel néztem a sprinteket, a gólpasszokat, és felnéztem a fiúkra. Előtte megnéztem a többi csapat meccseit, talán összesen hármat-négyet. A miénk alatt szívem sebesen vert, szorítottam a térdem, kimeredt szembogárral bámultam mindegy egyes mozzanatukat. A könnyeimmel küszködtem, és nagy nehezen vissza is tartottam őket.
Büszkén sétáltam haza, szinte futottam, hogy elújságolhassam édesanyámnak, aki épp akkor ért haza a munkából. Hangom remegett, alig fértem a bőrömbe. Késő este a visszajátszásban újra és újra megcsodálhattam a gólokat, és csendben pityeregtem.


Nyertünk 2-0

Azután jött az Izland elleni meccsünk. Dühöngtem a tizenegyesen, nem értettem a bírót, és a játékosok nevét kiabáltam. Mert ekkor már tudtam a nevüket, nagyrészük mezszámát, és vígan üvöltöttem, hogy „Hehh, beszívtátok, mert ez les volt!”.
A meccs vége felé egy öngól személyében megérkezett a kiegyenlítés, tomboltam, őrjöngtem, és váltig állítottam, hogy gyönyörűen játszottak a magyarok.


Döntetlen 1-1

A portugálok elleni mérkőzésünket egy rádióközvetítés keretében hallgattam, amikor épp jöttem haza moziból. A góloknál felpattantunk a barátaimmal, szorítottam a kezemben a fülhallgató zsinórját, egyszerűen nem bírtam egy helyben maradni.

"Még Cristiano Ronaldónak sem sikerült tizenötmillió magyart legyőznie!" - Dzsudzsák Balázs

Döntetlen 3-3

Csoportelsők

A gátat, amelyek a könnyeim zuhatagát tartottak vissza, David Guetta szakította át a „This One’s For Hungary” videó klippel. Azt hittem csak feltűnik egy magyar mez, vagy egy-két pillanatot csempésznek bele a válogatott sikereiből. Aztán megjelent a fiatalember magyar arcfestéssel, ugyanez a férfi farkasszemet nézett az ellenfelekkel, és David Guettát a mi zászlónk díszítette. Ott voltak a gólok, Szalai Ádám könnyei, ölelkezések, ünneplések, ott volt Magyarország. A videó róluk, rólunk szólt. Teljesen magával ragadott, napokig a hatása alatt voltam. Újra és újra megnéztem, amint időm akadt és folyamatosan sírva fakadtam. 

" Tizenötmillióan léptünk pályára, így nagyon kevés csapat tud minket legyőzni." - Dzsudzsák Balázs
  
Miért volt fontos nekem a magyarok győzelme a fociban, ha valójában sohasem érdekelt kifejezetten a futball?

Lenéztek minket. Fellélegzés voltunk az ellenfeleink számára, mi voltunk a csuklóból kirázható kezdő feladat.

Tapasztaltam hasonlót, pontosan a múlt évben, és még ebben az évben is. Hihetetlen szintű lenézést kaptam néhány társammal együtt. Folyamatosan rajtunk csámcsogtak, mi voltunk a rosszak, azért, mert nem feltétlen egy dologban teljesítettük a maximumot. Lehet nem voltunk tökéletesek, és volt, hogy háttérbe szorítottuk a feladataink, de szerettük egymást, összetartottunk, és máshol igenis tevékenyek voltunk, mindent beleadtunk, kiemelkedtünk.
Egyszer azt mondták nekünk, hogy belenyugodtunk ebbe a lenézésbe, és nem akarunk ellen tenni, pedig tehetnénk.

Amikor kisétált a válogatott a pályára és legyőzte a tévhiteket, megfordult bennem minden. Harcolni láttam a lenézettet. Teljes erejüket bevetve küzdöttek, szenvedélyt láttam, a futball és a Haza szeretetét. Egy álom beteljesülését, a homály fókuszát, csodás lábak gyorsulását és tizenötmillió magyar szív dobbanását.
Elképzelhetetlen hitet kaptam, és küzdés vágyat. Küzdeni akartam, megfordítani a saját meccseim állását az életben.


Ki akarom cselezni a felém futó ellenfelet, olyan gólt akarok lőni, hogy az, aki nem hitt bennem tátott szájjal bámuljon. És amikor feleszmél, és légzése normalizálódik, én újra a kapunak akarok rohanni, és a teher nehéz labdáját a cél körülvett hálójába repíteném, hogy újra és újra érezze akaratom elsöprő erejét.
"Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség." - Wass Albert
A meccs után közvetlenül szerettem volna megírni a cikket, hogy friss legyen az élmény, azonban az időjárás, és az áramszünetek miatt mára toltam át a bejegyzés befejező gondolatait.
Azt hittem könnyen túllépek a tegnapi torna negatív végkifejletén. Nem így történt. Akárhogyan győzködtem magam, hogy felülmúltuk magunkat és hitetlen teljesítményt tettünk le az asztalra, éreztem a saját szívem megszakadni. Egy teljes érzelmi hullámvasutat jártam meg a mai nap kezdetén. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Szomorú voltam és csalódott. Hiányzott az a hangulat, amit az elmúlt két hétben éltem át, így reménykedve váltogattam az adók között, hogy halljak pár szót a fiúkról.

Pozitív gondolatok, remények, és büszkeség mindenhol.

Ahogy hallgattam más emberek véleményét, és láttam, hogy ahelyett, hogy lehajtott fejjel szomorkodna a Magyar Nemzet, büszke. Ugyanazt éreztem, mint az osztrákok elleni győzelmünk után. Boldog, meghatódott voltam, vagyok, és leszek. Soha sem fogom elfelejteni azt a hihetetlen élményt, és azt, hogy a srácok küzdelme hatására túlléptem az életem egy igen fájó pontján. Realizáltam, hogy tennem kell valamit, harcolnom kell, mielőtt a saját magam által generált tengerbe fulladok bele. Nem az a fontos, amit mások állítanak rólunk, rólam vagy rólad. A leglényegesebb az, hogy igenis a végsőkig küzdj magadért, ahogy a válogatottunk tette negyvennégy év után.
Egy igen jól összeszokott, és zseniálisan játszó csapatot kaptunk a belgák személyében. Nyertek. Lehet, hogy ők nyertek, de a fiúk hősök lettek a Magyar Nemzet szemében. A mi hőseink, akik megmutatták, hogy a küzdelem igenis is kifizetődő, és csak az veszít, aki elhiszi magáról, miközben újra és újra leül a porba. Mi, vagyis nem.. Ők felálltak, és amint ők felálltak, úgy állt fel velük együtt egész Magyarország. Kérlek titeket, támogassuk továbbra őket, de nem csak őket, hanem bárkit, aki a Hazáért küzd! Támogassuk, hogy együtt állhassunk fel mindannyian! Biztos vagyok benne, hogy a magyaroknak ez nem csak egy egyszerű EB szurkolói szerep volt, annál sokkal több. Éreztük, amikor a nevüket kiáltottuk és emelt fővel énekeltük, hogy az éjjel bizony nem érhet véget! Nem ér véget semmi ilyen könnyen, ez még csak a kezdet.


Köszönök nektek mindent srácok! Hihetetlen erőt adtatok nekem és úgy gondolom még sok embernek rajtam kívül! Köszönöm ezt a hihetetlen élményt, hogy láthattam a magyar futball felemelkedését, hogy igenis minden cél elérhető csak küzdenünk kell érte, és nem szabad feladnunk! Szép volt fiúk, büszkék vagyunk rátok! A magyarok Istene legyen továbbra veletek, velünk, mindnyájunkkal!



Ismerős Arcok: Nélküled

Annyi mindent kéne még elmondanom
S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom
Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk
S mint a régi jó barátok egyet mondunk s egyet gondolunk

Mint a villám tépte magányos fenyő
Mint a vízét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő
Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér
Otthont, házat, Hazát, nyugalmat már többé nem remél

S bár a lényeget még nem értheted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk

Mint a leszakított haldokló virág
Mint az öt millió magyar, akit nem hall a nagyvilág
Mint porba hullott mag, mi többé nem ered
Ha nem vigyázol ránk olyanok leszünk mi is, nélküled.

S bár a lényeget még nem érthetted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk!