2017. szeptember 30., szombat

Szerelmi csalódás

Azon a napon amikor megláttalak tudtam, hogy te leszel az aki kell nekem. Nem tudtam, hogy mi a neved, hogy ki vagy te, de ahogy beléptél azon az ajtón egyben a szívem kapujának küszöbén is átemelted a lábadat.
Megbabonázott zöld szemed és barna hajad és az  a mosoly... arról ne is beszéljünk, még egy apácának is nedves gondolatai támadnak tőle. Ahogy rámnéztél smaragd szemeiddel még nem is tudtad, hogy a végzetedet bámulod. Rámnéztél és egyből mosolyogtál. Nem tudtam eldönteni, hogy a kölcsönös vonzalom miatt húztad mosolyra az ajkad vagy éppenséggel nevetségesnek találtad azt a nyálcsóvát ami a számból folyt ki kisugárzásod hatására. Mindenesetre tüzet gyújtott bennem az a gondolat, hogy én vagyok az oka jókedvednek. Akkor pedig már végképp szükségem lett volna egy hajszárítóra amikor odajöttél hozzám és megkérdezted, hogy a mellettem lévő hely szabad-e. Én habozás nélkül igent mondtam és hirtelen meg is feledkeztem arról, hogy valójában az a barátnőm helye aki csak éppen kiszaladt a mosdóba. De abban a pillanatban nem is érdekelt más csak te. Te és a kibaszottul szexi megjelenésed amit megspékeltél egy öltönnyel is. Ez volt a pont az i-re, az utolsó csepp vágyaim poharában. Ha nem lett volna az a sok ember ott körülöttünk én biz'Isten letémadtalak és kipróbáltam volna, hogy emlékszem-e még hogyan is kell szájból-szájba lélegeztetni. Akkor már szinte levegőt se kaptam, amikor megjegyezted, hogy ez a ruha nagyon csinos. Sőt valahonnan nagyon ismerős; és akkor ölted meg minden érzésemet, vágyamat és álmomat amikor ez a mondat elhagyta a szádat: "Oh, igen a feleségemnek is pontosan ugyan ilyen van."

2016. december 26., hétfő

Ha elhal a tapsvihar - Prológus

Hű...ha.
Amint az tisztán látható a magamnak tett ígéretem, miszerint aktívan dolgozom a Homokviharon nem igazán jött össze. 
Nem fogom a sulira, mert valahogyan sikerül beosztanom az időmet, inkább kedvtelenségről volt szó. Ihlethiányról már kevésbé, mert legtöbbször a történetemen kattogtam és szerencsére helyre is került minden, már csak le kellett körmölnöm.
Vagyis... még mindig körmölöm. 
Nem ígérgetem többé senkinek sem azt, hogy totális aktivitással fogjuk vezetni a blogot, mert valahogy mindig összejön az, hogy ez nem valósul meg. Inkább csak azt szeretném mondani, hogy ez a blog tényleg fontos számunkra. Amikor évekkel ezelőtt felvetettem az ötletét a lányoknak, tényleg komolyan gondoltam és azóta is komolyan gondolom. Szeretem ezt a blogot, annyira jó érzéssel tölt el fellépni ide és csinálgatni, alkotni. Éééés, végre van is mit felmutatnom. Bizony. 
Annyi mindent akarok ide leírni, hogy az egyszerűen hihetetlen! Hosszú ideje várok arra, hogy a történetem megkapjon egy olyan formát, ami publikálható és tényleg tökéletesnek érzem a saját képességeimhez mérve. A történetet a 2014-ben megrendezett Labdarúgó Világbajnokság ihlette. Két kezemen nem tudom megszámolni mennyi privát blogot nyitottam a történetnek, mennyi kinézetet készítettem, és hányszor írtam újra a prológusom. De végül egyszer sem osztottam meg egyiket sem. Eltelt két és fél év, de végre itt ülök és arra készülök, hogy megosszam veletek Réka történetét. Végre. El sem tudom hinni.
Azt pedig előre leszeretném szögezni, hogy egyáltalán nem az EB miatt kezdtem neki ennek a történetnek. Mint ahogy a fentebb említett évszámból láthatjátok sokkal előbb született meg ez az egész a fejemben. A Európa Bajnokság csak hatással volt rám, és segített abban, hogy minden szál helyre kerüljön a történetben. Igazából totálisan átvariálta az egészet. :D De semmi köze nincs ehhez a hirtelen jött "focilázhoz", szimplán eddigre sikerült megalkotnom egy logikus cselekményszálat. 
Csak nem sikerült rövidre fognom, van ami soha sem változik. 
Ezzel a prológussal szeretnék békés boldog karácsonyi ünnepeket kívánni minden idetévedőnek és a mi Drága Olvasóinknak, akik még mindig itt vannak velünk, annak ellenére, hogy az inaktív blogger kategóriát mester fokozatra emeltük. A mai napon várható még egy bejegyzés képekkel, amivel ihletet szeretnénk nektek adni az íráshoz. 
Na és akkor most már tényleg nem húzom tovább az időt, olvassátok szeretettel!
Ölel, Nóri
__________________________________________________________


Prológus


"Csak voltál számomra, de maradtál uszály 
Emlékeknek kék tengerén. A száj, 
A szem, a tekintet, az azért megmaradt. 
Te csak voltál, de itt van belőled még egy darab. 
Bennem." - Juhász Bence


Tizennégy éve történt. Tizennégy éve már annak, hogy elveszítettem az édesanyám. A halálát követő minden egyes keserves pillanatra emlékszem. Beleégtek a fejembe, minden nap kísértenek az álmaiban. Akárhogy próbálkozom nem megy elhagyni őket. Vannak dolgok, amelyeknek ott a helyük az ember életében, azonban ez nem ilyen dolog. Néha csak ülök az ágyam tövében és sírok, pedig ezzel nem oldok meg semmit, semmit az égvilágon. Viszont vannak szép emlékek is, melyek haloványan élnek velem együtt. Maga hisz abban, hogy egy találkozás képes egy egész életen át a végzet tengere felett tartani az ember lelkét?

2002 júliusa

- Héj! Nem akarunk bántani téged! Gyere ide szépen!
Éles kavicsok hasították fel meztelen talpam, miközben egy sóderrel fedett szakaszon rohantam végig veszetten. A házak falairól lepattogzott a mész, amely talán nem is annyira látszott volna, ha a szerteszét terülő lombok árnyéka nem vetült volna rá. Mielőtt még nem nőttek ide, a napsugarainak vérnarancs színe mázolta be. Egészen addig pirosas-narancsos színekben pompázott, még aludni nem vonult a tüzes gömb. Már éppen nem létező holmiját pakolgatta az égi dobozokba, amikor menekülni kezdtem. Többször is kérlelő pillantást vettettem rá, hogyha lehetne ne hagyjon egyedül, és jöjjön velem még egy darabon. Tudtam, hogy annyiszor kértem már ezt tőle, hogy tíz ujjamon nem tudnám megszámolni, mégis újra felpillantottam, de ő elfordította tekintetét. Teljesen megértettem a helyzetét. Hiszen ki akarna napokon keresztül velem futni csak azért, mert makacs módon bujkálok az elől, ami talán jobb jövőt adhat nekem? Éreztem, hogy a sarkamban voltak. Tudtam, hogy csak jót akartak nekem, de eszem ágában sem volt velük menni. Örökre nem maradhatok az árvaházban, nekem pedig nem lesz más anyukám az igazin kívül.

Vérbeli kisgyermek felfogás.

Menekülési lehetőség hiányában felkapaszkodtam az egyik romos házacska tetejére, melyen az öreg fűzfa hosszú ágai pihentek meg. Ki voltam fulladva, ezért lomhán kúsztam végig a töredezett cserepeken. A szoknyámról lógó cérnák folyamatosan beakadtak, majd végül aprókat pattantva leszakadtak a ruhámról. Rongyos volt már, megjárt patakot, sarat, füves pusztát és betonlegelőket velem együtt. Olyanokat, ahol az a ház is állt. Üres, kopott placc az egész, ahol néha felbukkan egy biciklis vagy kóborkutya. Odébb löktem az ágakat, hogy közéjük mászhassak, közben könyörögtem a Jó Istennek, hogy ne legyen túl késő. Amint a töredezett murva ropogni kezdett az acélbetétes bakancsuk alatt, minden porcikám megbénult a félelem hatására. Berontottak a házba, egymásnak ordibálva dúltak fel mindent. Dühük teljesen elvakította őket: már jóval előttük jártam, vagyis fölöttük. A viskó minden egyes rezzenésénél újabb jelenet játszódott le a fejemben, ahogy elkapnak. Mindig másképp, máshogy. Egyszer csak abba maradt minden. A legfélelmetesebb az volt, amikor láttam elhaladni őket a ház mellett. Ahogy a férfi elment, kalapja egy vonalban volt a ház tetejével. Csak kicsit kellett volna jobban kinyitniuk a szemüket, de persze az ostoba felnőttek csak rohantak tovább megállás nélkül.
Tíz perc.
Tizenöt.
Húsz.
Harminc.
Az idő telt, ahogy kell neki. Nagyot nyeltem és bátorságot vettem magamon, de még mielőtt bármit tettem volna füleltem egy kicsit huzamosabb ideig. Erősödő hangokra emeltem fel a fejem, amelyek minden levegővételemnél egyre közelebb kerültek hozzám. Aggodalmat keltett bennem a helyzet, csak remélni mertem, hogy nem jutott eszükbe, hogy a ház tetejét nem nézték meg. Hallottam, hogy valami pattog, hol tompábban, hol erőteljesebben. Nagyon kíváncsi lettem, vajon így próbálnak engem kicsalogatni? Egy erősebb csattanás hatására eluralkodott rajtam a gyermekded érdeklődésem a szituáció iránt, majd egy erőteljes mozdulattal ellöktem az arcom előtt időző, buja ágakat. Hirtelen egy labda repült fel a háztetőre, egyenesen az értetlenkedő képembe. Könnyeim kibuggyantak, arcomhoz kapva tapogattam az orrom.
Nem vérzik – nyugtáztam magamban, és nedves tekintetem a bőrre vándorolt. Remegő kézzel magamhoz húztam, majd forgatni kezdtem, hátha van rajta egy név, így beazonosíthatnám a tulajdonosát.
- Ezt nem hiszem el! Gabányi, felmész érte, vagy én menjek?!
- Nyugodj meg, majd én megyek!
Váratlanul megremegett az alattam lévő - eddig stabilan álló – búvóhely, és egy fiatal fiú jelent meg előttem. Kék szemei szinte világítottak erősen leégett bőre mellett. A kulcscsontja mentén kissé világosabb volt, gondolom eleinte egy trikóban szaladgálhatott, de rájött, hogy megsül, ha azonnal nem dobja le magáról. A verejtékcseppek játékosan cikáztak le a homlokáról, kézfejét végig húzta a szeménél, hogy tisztán láthasson engem.
- Ó! - szája sarka mosolyra húzódott és barátságosan üdvözölt engem. – Szia! Hogy hívnak? - Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor életemben először megláttam Gabányi Ádámot. Minden félelmem elszállt, az egész lénye megnyugtatóan hatott rám. Gyermekként kevés ilyen emberrel találkoztam, de ő is köztük volt, mint édesanyám.
– Anyukám mindig azt mondogatta nekem, hogy ne álljak szóba idegenekkel! – jelentettem ki határozottan. Halkan felkacagott, ami nem tetszett.
- Anyukád nagyon bölcs ember és te okos vagy, hogy megfogadod a tanácsait – tekintete a nyakamban lógó medálra csúszott. – Szóval, Réka – mosolyodott el lágyan. - Szép neved van!
- Tudom! - Szeleburdi lány voltam, aki az idegen gyerekek előtt kivétel nélkül mindig igyekezett felvágni. Emiatt voltam olyan népszerű alsó tagozatban, de az Ádámmal való találkozás után a jellemem ezen része teljesen eltűnt. Amíg játszottam a nagy lányt Ádám odaguggolt elém, és megpaskolta a fejem, ami miatt elvörösödtem. - Mit csinálsz?! - háborogtam, mintha valami főbenjáró bűnt követett volna el.
- Nyugodj meg - szája fél mosolyra húzódott, hangja pedig nyugodt volt. Láttam rajta, hogy nagyon néz rajtam valamit. Már épp szólásra nyitottam volna ismételten a szám, mikor arra lettem figyelmes, hogy lehunyt szemmel, szélesen elvigyorodik. - Szóval nálad van a labdám! -  bökte meg a szoknyám szórakozottan.
- E-ez a te labdád? – kérdeztem zavartan, és felé nyújtottam a kezemben lévő tárgyat. Kissé elszégyelltem magam, hogy magamhoz vettem. Biztosan régóta keresi a labdáját, az anyukája is már biztosan várja haza, én pedig olyan buta vagyok, hogy csak úgy elveszem. Kiosztó gondolatmenetem simogatása zavarta meg.
- Igen az enyém, azonban a tulajdonosa mostantól te leszel!
- De…
- Gabányi! Mi lesz már? Jössz végre?! – üvöltözött lentről a fiú, miközben vadul rázta a kis viskót.
- Igen, megyek! Szia Réka! – suttogta és leugrott a kunyhó tetejéről. – Miért vagy ilyen ideges? A végén még szívbajt kapsz! – bökte meg a cseppet sem vicces hangulatában lévő barátját.
- Ha-ha… Ma nagyon elemében van valaki! Na, hol van a labda? – Ádám még utoljára rám pillantott.
- Nem találtam meg, biztos átesett az erdőbe.
- Rendben, a tiéd volt nem az enyém, szóval nem aggódok.
- Vigyázz, a végén még kedves leszel!

Kuncogva hallgattam végig az eszmecseréjüket, majd mikor már olyan távol jártak, hogy csak két pacát láttam kirajzolódni a sötétben, leugrottam a viskóról, és az elmacskásodott lábaimat próbáltam mozgásra bírni. Magamhoz szorítottam a labdát és a Szabadság út felé kezdtem kocogni. Útközben elkapott egy hiányérzet, ami arra késztetett, hogy megforduljak, azonban a lámpák fényén, a viskón, a fűzfán és a távoli sötétségen kívül semmi mást nem láttam. 

2016. június 15., szerda

Kalóz élet, nekem. Prológus

Prológus.
„Tajtékzó habok ellen indulunk most harcba, zeng a dal, előre hát, dagadjanak a lobogó vitorlák.”
Magyar Tímea: Kalózdal (részlet)
- Elárultál minket.
- Én nem árultam el senkit. Csak azt tettem, amit helyesnek láttam – mondta Elenaor kimért hangon.
- Amit helyesnek láttál?! Szerinted az helyes, hogy több száz embert a halálba küldesz?
- Nem tudsz meghatni, döntöttem és kész.
- Szóval ez az egész ennyit ér neked? Beleköltözteted az emberek szívébe a reményt, hogyha Charleston-ból elüldözték őket, itt legalább van esélyük élni, ezek után tört döfsz a hátukba?  - Kiabált Vane.
- Pont, hogy ez az ami segít nekik. Woodes azt mondta, hogy miután felszámolták a szigetet, kegyelmet ajánlanak a kalózoknak. Csak az hal meg aki ennek ellenszegül.

- Kegyelmet? Pont egy nyavajás papír fogja megmenteni az életüket? Ugyan már. Az angolokat nem érdeklik az ilyen dolgok. Akár elfogadják a kegyelmet akár nem, mindenkit felakasztanak. De hidd el, teszek róla, hogy az egyetlen ember aki lógni fog, az te leszel Elenaor.

2015. december 28., hétfő

Eredetiségtől a sablonig : Karakterek

Nap hosszat sorolhatnánk azokat a tényezőket, amik miatt elterjedt a sablon szó, de hagyjuk a körömágyig rágott témát és evezzünk új vizekre.
Már mindenki csukott szemmel tudná ábrázolni a csodaszép Selena Gomezt, a macsó One Direction tagokat, és a nagy gengsztert, Justin Biebert. Mind-mind lecsúsztak a sablon kategóriába, és ha már meglátja az ember, legszívesebben törölné magát a blogger világból, csak hogy ne okozzanak több rémálmot a fent említett karakterek.
Miért szerethető ennyire egy sablon blog? Mi értelme egy történetet újra és újra elolvasni, csak más szereplőkkel?
Személyes véleményünk szerint, egy karakter soha sem lehet teljesen sablon. Minden blogger máshogy alakítja ki a személyiségét szereplőjének. Hiába ugyanúgy szívdöglesztő Harry, vagy Justin sok történetben, viselkedésük, modoruk, érzéseik, személyiségük különböző. Az író mindig saját egyéniségének megfelelően formázza karakterét. Amit ő várna el a megalkotott személytől abban a helyzetben, azt a cselekvési formát írja le. Vannak olyan esetek is, amikor élmények fűződnek az adott emberhez. Így jelennek meg a suli ribancai, akik minden fiút ujjaik köré csavarnak. Vagy említhetnénk a bántalmazó szülőket, drogos nagy testvért, elvesztett apukát-anyukát, az osztály stréberét és a visszahúzódó fekete bárányt. Saját tapasztalatból gondolván a szereplők és történetük mögött, személyes vágyak beteljesítése is állhat, a karakter által. Ez nem csak helyekre való eljutást jelenthet, vagy hírességekkel való találkozást, hanem bizonyos érzelmek után való vágyakozást is. A szeretet,- és önbizalomhiány elég sok történetben megjelenő elem. A lányok egy része vágyik arra, hogy kitűnjön a tömegből és, hogy a választotta pont ŐT, a rengeteg lány közül, pont ŐT válassza, mert meglátja benne igazi valójának értékét. A mai világban az egyik legnagyobb fellépő probléma, a depresszió és az önbizalomhiány, főleg a tinédzserek körében. Itt megjelenik a rosszakaró, amely nem csak karakter formájában léphet fel. Ilyen az előbb említett önbizalomhiány is. E folyamat elindítója több ok is lehet. Az egyik a rosszakaró karakter / személy piszkálódása, amely a magunkról alkotott képet a sárga földig rombolhatja, hiszen a megjegyzések öncsonkító gondolatokat ültetnek el az ember fejébe és teljes testképzavarig is eljuthat a személy. A rosszakaró karakter személye indítja el a bonyodalmat a történetekben. Amikor negatív élmény éri az embert szüksége van egy támpontra, a legjobb támpont ilyenkor maga az embert társas lénnyé tévő párja, egy másik ember. Igaz, hogy a filmek, játékok, történetek, zenék boldoggá teszik, elfelejtetik gondjait, de ha megértést kap, az tudja leginkább kisegíteni ebből a depresszív állapotból. És persze az ember mindig arra vágyik, amit nem kaphat meg. Így jelenik meg a rossz fiú/lány, akinek figyelme az áhított cél a szereplő számára. Ez a legjobban sablonnak titulált karakterforma. Azonban a rossz fiúból is rengeteg fajta van, ha belegondolunk. Aki titokban szereti, aki ráhajt, aki szexuális kapcsolatot akar létesíteni vele, és a védelmező. De még órákig sorolhatnánk a „fajtákat”, hiszen a vélemények szerteágazóak lennének. Persze sok azonos születne, de sok különböző is. A rossz fiún kívül még sok más karakterformát is kiemelhettünk volna az alkoholista anyukától az elvált szülőkig. A cikk vége fele szeretnék azt is jelezni, hogy ez egyáltalán nem általánosításként szerettük volna lekörmölni. Ez pusztán a mi véleményünk, és a mi tapasztalataink alapján íródott. Sok megjegyzés zúdul egy új One Direction vagy Justin fanfiction történetírójára, a szereplő választással kapcsolatban. Azonban ne feledjük, hogy az író ehhez az archoz képzeli el a személyiségét karakterének. Elég sok embert zavarna, ha az elképzelt karaktert meg akarnák változtatni, mert nekik így lenne a jó.
Egyik karakter sem sablon, egyforma, szimplán hasonlóak egymáshoz. De azt se feledjük, hogy a megalkotott karakter az írót jelképezi. Lehet létező, vagy kitalált, soha nem lesz sablon a karakter. Mert mindig az író egyénisége fog megjelenni a történet szereplőiben, és pedig két egyforma ember, nincs. Mindig lesz olyan ember, aki értékelni fogja a befektetett energiát. Egy történetet nem az alapján kell megítélni, hogy kik szerepelnek benne, vagy virítanak a fejléc közepén, hanem az archoz rendelt személyiségből mit tud kihozni, az író.

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést!
Ölel, a Homokvihar csapata

Drága Idetévedők!




Jogosan fordulhat meg az idelátogató fejében, hogy már megint milyen bloggal találhatja szembe magát. A mai blogger világban ez a kérdés teljesen logikus, hiszen annyi oldal nyílik naponta, hogy még a legfigyelmesebb ember se tudja számon tartani. Majd miután az újonnan megnyílt blogocska terjeszkedni próbál, elkezd megjelenni a közösségben az ember fejében rögtön a következő kérdés fogalmazódik meg: „Újabb blog? Fussak, vagy maradjak..?”
Még mielőtt fejvesztve rohannál el innen, kérlek, adj nekünk egy esélyt, hogy bizonyíthassuk neked.
A kis bevezető után végre a tárgyra térek, és az egész csapat nevében üdvözlök mindenkit, aki valamilyen úton-módon a mi kis kuckónkba tévedt. Az oldal elég sokrétű lesz, sok mindennel fog foglalkozni, mégsem nevezném „mindenes blognak”. Inkább az önkifejezés eszközei lesznek megtekinthetőek: Rajzok, Novellák, Történetek, Cikkek.
Néhány kis ajánlót is csempészünk a dologba, hátha valakinek megtetszik pár film vagy esetleg bármi más, és még több örömteli pillanatot okozhatunk nektek.
Megfogadtam, hogy nem húzom el a köszöntőt, de sikerült.
Végezetül annyit szeretnék mondani, hogy remélem sokan fognak örömmel visszatérni ide, és követni a munkásságunkat!

Köszönöm, hogy végigolvastad a bejegyzést!
Ölel, a Homokvihar csapata